2016. március 24., csütörtök, 19:00
Budapesti Operettszínház

Készülődés a darabra...

Még korán meg akartam nézni az előadást (a bemutató hónapjában), hiszen gondoltam, hogy elsőként blogolok részletesen a darabról. Az élet aztán úgy hozta, hogy csak hónapokkal később tudom megosztani veletek meglátásaim, tapasztalataim. Viszont így talán még erőteljesebbek és érettebbek lettek gondolataim a francia forradalom ikonikus alakjait összetömörítő musicalről, a Marie Antoinettről. 

Nagyon vártam az előadást. Az első pillanatokban megvettem a jegyet. Miután kétszer láttam az Elisabethet, és egyszer a Rebeccát, érdekelt, hogy a negyedik Lévay Szilveszter mű mekkorát üthet. Mikor kiírták a szereposztást, végleg megnyugodtam - nem, mintha bármi bajom lett volna Polyák Lillával (akkor még ő játszotta a címszerepet, ma már Muri Enikő), és az "első" szereposztással, de a Vágó lányok valahol egy garancia számomra, hogy jó dolgok fognak velem történni. Homonnay Zsoltra szintén kíváncsi voltam, mert habár féltem az erős vibrátójától, imádom a szenvedélyt, amivel játszik. A francia forradalom pedig borzasztóan izgalmas téma, így minden klappolt, hogy boldogan, és izgatottan mehessek be az előadásra. De nézzük akkor először a darab témáját és a szereplők egyéni teljesítményét.

A darab története

forrás: A Budapesti Operettszínház hivatalos honlapja
Az Elisabeth, és a Mozart! világszerte népszerű szerzőpárosának legújabb darabja a Marie Antoinette!
Különleges, drámai musical cselszövésről, forradalomról és szerelemről. A híres nyaklánc botrány, amely sokak szerint a Nagy Francia Forradalom kirobbanásának egyik látványos előzménye volt, a címszereplő boldogtalan királyné és egy nehéz sorsú szegény lány, Margrid történetén keresztül elevenedik meg. Egyikük a királyi palotában táncol, flörtöl és mindmáig a női szépség és vonzerő jelképes alakja, míg a másik Párizs külvárosában tengeti életét, ám Orleans hercegének politikai játszmái folytán, sorsuk összekapcsolódik. Halálosan szerelmesek lesznek a vonzó svéd grófba, Axel Fersenbe, mígnem Marie Antoinette gyönyörű nyakát végül a guillotine hasítja ketté, Margrid pedig forradalmi hősnővé emelkedik. Az események során mindketten döntően megváltoznak, s miközben kiderül, hogy féltestvérek, két rendkívüli személyiség kétségeit, örömeit és szenvedéseit ismerhetjük meg. A fordulatos történet a XVIII. századi francia paloták lenyűgöző termei és az ínségtől szenvedő szegények vad világának váltakozó képeiben elevenedik meg.
A csőcselék forradalmi mámora, a királyi pipogyaság és a sajtó már akkor felismerhető őrült hatalma, mai konfliktusok tömegével látja el Lévay Szilvesztert, hogy hol kivételes drámaiságú, hol finoman lírai melódiái felcsendüljenek.

A szereplők

A címszerepet Vágó Bernadett alakította. Emlékszem még egy 2007-es Rómeó és Júliára, akkor láttam Dettit először. Hazafele az autóban azt beszéltük, hogy kár, hogy milyen semmilyen volt a Júliája, nem volt rossz, de semmi különöset nem nyújtott, kicsit untuk. Aztán 2010-ben láttuk a Rudolfban Pécsen. Hatalmas pofon volt, nagyon jól énekelt és játszott, örültünk, hogy őt láttuk. Majd jött a bajai Elisabeth, ahol már direkt rá vettük a jegyet, és nem okozott csalódást, jól hozta Sissy karakterét, és kiváló előadást vitt el a hátán. A Marie Antoinettbe az bemutatóblokkot ért kritikák után úgy gondoltam, a lehető legjobb szereposztás jutott nekem. Hát az biztos, hogy Dettiben nem kellett csalódni - csodálatosan énekel és játszott itt is. Mindig meglepődtem, mennyi erő van benne, és milyen magas és mély hangokat tud kipréselni magából egyaránt. Marie Antoinettet tudatosan építette fel, mind a magasban, és mind a mélyen lévő részekben hitelesen alakított, emellett pedig igazán jól énekelt, és csodálatosan nézett ki. Örülök, hogy vele láthattam ezt a darabot, és hogy nem kellett csalódnom benne.

Vágó Zsuzsival eddig a Rebbecában, Szép Nyári Napban, Abigélben találkoztam. Ezekben a darabokban mind nagyon jó volt eddig, így itt sem vártam tőle mást. Azonban egészen mást kaptam. Sokkal többet az eddigieknél. Zsuzsi ebben a darabban fenomenális, katarzis, és minden, ami jó. Egyszerre énekel gyönyörűen, erőteljesen, de szívhez szólóan, prózában is tökéletesen hangsúlyoz, megjelenésben is helyén van. Egy tökéletes komplex megbonthatatlan egész. Ha kell, Detti tökéletes ellentéte, ha kell ugyanaz, mint ő, ha kell valahol félúton van. A darab legerőteljesebb alakítását és legjobb teljesítményét nekem Detti előtt egy hajszállal Zsuzsi hozta, ahogy az elején, úgy a végén is. Remélem, hogy megörvendeztet még majd ilyen meglepetésekkel.

Horváth Dániel játszotta Axel von Fersen svéd grófot, azaz Marie Antoinette szeretőjét. Kíváncsi voltam Danira, még nem volt alkalmam látni őt, érdekelt hogy milyen hangban és játékban, a Rómeóban amúgy is jókat hallottam róla. Hát, itt körülbelül azt kaptam, amiket a musicalről olvasottakban találtam: egy kissé lagymatag, kissé szerencsétlen, már-már bakenya Fersent, aki megpróbál úgy tenni, mintha hősszerelmes lenne, és megmenteni a szerelmét. Nem értettem Fersent, hogy hirtelen fellángolt a szerelme Marie-val, majd megtudta, hogy a nőt meg tudja szöktetni, felajánlja, és miután Marie nemet mond, rögtön belemegy, és többet nem győzködi, hogy szökjenek, noha ő a nagy szerelme. Illetve az sem volt világos, hogy miért áll a darab legvégén Fersen a színpadon felénk nézve teljesen kifejezéstelen arccal? Talán ő fel sem fogta, hogy most fejezték le a nőt, akit állítólag imád? Mindegy. Annak ellenére, hogy a karakter nem volt túl jól megoldva, a hangja jó Daninak, bár kissé erőtlen a szólójában. De legalább benne van még lehetőség a fejlődésre, irányvonal, kellő alázattal pedig esélyes lehet nagyobb szerepekre is.

Orléans herceget Homonnay Zsolt alakította. Valamiért nagyon örültem neki is, mert úgy éreztem előre, hogy sokkal szenvedélyesebben közelíti meg a karaktert, mint váltója, Szabó P. Szilveszter, és vártam, hogy mit láthatok tőle. A Makláry László által (egyébként egész jól) vezetett zenekar az egész darab, és egyben Zsolt első számát annyira lassan játszotta, hogy az elvesztette lendületét, így abban még nem éreztem elégnek őt. A "Jövő én vagyok" című számban azonban leénekelte a saját haját is, meg egy kicsit az enyémből is. Zsolt nagyon jól hozta az intrikus Orléans-t. Mind hangban, mind játékban soha nem láttam még tőle ilyen erőteljes elkülönülést az operettől, valahogy mindig éreztem benne a klasszikus vibrato és az operettes modorosság okozta enyhe groteszkséget, itt ebből minden elveszett, ennek pedig nagyon örültem. A színház varázsa, hogy míg Szabó P. Szilveszter a visszajelzések, és az általam meghallgatott felvételek alapján inkább egy "higgadt gyilkos", aki csendes pöckölget mindenkire, addig Homonnay valóban a szélvész és a szenvedélyesség, imádom, amikor két egymást váltó színész ennyire szélsőségesen fog meg két karaktert úgy, hogy a megfogalmazás után mindenkinek megtalálható a saját igazsága és útja.

Veréb Tamás mint Jacques Hébert, a sajtó akkori "fenegyereke" mutatkozott be a musicalben. Annak ellenére, hogy szerintem Tamás egészen ügyes az operettes felhozatalban, itt valahogy egy kicsit hiteltelen volt. Végig Veréb Tamás állt a színpadon, nem igazán tudta felvenni a karaktert, ami amúgy szerintem egy jó lehetőség. Nyilván ebbe a szereptípusba is bele kell tanulni, nem véletlen, hogy anno a francia klasszicista színház színészei sem játszottak egyszerre több szerepkört, csak egyet. Énekileg nem emlékszem olyanra, hogy nagyon kiemelkedett volna, Jacques inkább prózai szerep. Egyébként ha lefarag egy kicsit a mesterkéltségből és színesíti a karaktert, akkor lehet hogy jobb lesz, erről még fogok visszajelzéseket keresgélni a későbbiekben.

Borzasztóan sajnáltam Siménfalvy Ágotát, aki Lamballe hercegnő volt az este. Én még nem igazán találkoztam a musicalirodalomban olyan rosszul megírt szereppel, mint Lamballe, körülbelül egy mondatára emlékszem. Amikor a király meghozta a hírt, hogy megölték a hercegnőt, akkor hallottam suttogásokat: ő ki volt, benne volt egyáltalán a darabban? Nem tudom, miért nem írták meg jobban a szerepet, így csak annyit tett hozzá, hogy Dettitől hallhattunk egy lélekből kiszakadó sikoltást, mely megemelte a drámaiságát a jelenetnek, de szerintem enélkül is megllett volna a darab. Ágota a maximumot hozta ki a szerepből/mondatból, bár nem hiszem, hogy ez nehezére esett volna. Kár, hogy ez jutott neki ebben az igazán jó darabban, mind Ágota, mind a karakter jóval többet érdemelt volna, groteszk az, ha egy színésznőnek egy darabban több ruhája van mint mondata, amik ráadásul nagyobbak is, mint maga a szerep.

Mészáros Árpád Zsoltról rengeteg jót olvastam előadás előtt. Ehhez képest engem ő győzött meg legkevésbé. Míg prózában azt mondom, hogy jól teljesített, addig énekben kifejezetten idegesített a hangszín, amivel a darabban dolgozott, magas orrhangon énekelte dalát, melytől számomra teljesen hiteltelenné és unalmassá tette azt, kissé kalotaszegi adatgyűjtővé vált Lajos. A karakter egyébként való rá, az alacsony fitymaszűkületes XVI. Lajos szerepét valóban  jól hozza, elhiszem neki, hogy inkább kovács lett volna, de valahogy mikor elkezd énekelni, kizökkenek a történetből, és elkezd pörögni az agyam azon, hogy ez miért ilyen, miért nem máshogy, miért így? Ilyenkor visszagondolok a Menyasszonytáncra vagy a Miss Saigonra, és csak arra gondolok, hogy biztos rossz estét választottam, vagy egyszerűen csak ez a dal ilyen az ő szájából.

Angler Balázs és Peller Anna elég szerencsések voltak - egy tragédiában oldópontnak lenni azért elég hálás feladat. Leonard Autier királyi fodrászt és Rose Bertin divatminisztert mintha csak rájuk színészre szabták volna. Balázs egészen ügyesen tipegett barna magassarkújában, Peller Anna pedig szerencsére nem hagyta ki a jobbra-balra való fejmozgatást sem a "van még a földön pár jó hely" mondatnál. Azért tartom őket fantasztikusnak, mert tudtak élni a szerep adta lehetőséggel az oldópontokban, és kicsit kirántottak minket az olykor már túl nyálas, vagy nagyon mély tartalmú jelenetekből, és megmutatták a francia felsőbb réteg felszínességét is, miközben jókat nevethettünk rajtuk.

Csuha Lajos mint Boehmer ékszerész semmi különöset sem tudott csinálni, volt egy énekes sora körülbelül, azt viszont szépen énekelte el. Játékban azt kaptuk tőle amit szoktunk, korrekten, megint mellékszerepben. Ottlik Ádám és Kisfaludy Zsófia Rohan bíborost és Madamme La Motte-t alakították, akiknek tulajdonképpen nyílt viszonyuk volt egymással, és tőlük eredt a nyaklánc-botrány, ami végül a francia uralkodónak és feleségének életébe került. A két szerepben mindketten kellemesen teljesítettek, körülbelül mindketten egy-egy énekes sort kaptak, akárcsak Csuha, de ezeket mindannyian jól megoldották.

Összegzés

A Marie Antoinette aktualitása megkérdőjelezhetetlen. Szörnyű pikantéria a dologban, hogy napjainkban is mennyire megjelenik az a terror a rengeteg merényletben és gyilkosságban, amit már az 1700-as évek vége előrevetített nekünk. Érdekes a darab ellentétrendszere is, gyakorlatilag a külső és a belső konfliktusok szövedéke egy árnyalt, ám annál erőteljesebb képet ad magának a szereplőknek és a történetnek a lényegéről. Míg Marie identitászavarát és kirekesztettségét bődületes költekezéssel próbálja orvosolni, addig könnyen meglovagolja ezt sok rosszakarója, akiket pedig megvezet az ellenzék, a jakobinus kör. Emellett egyértelmű képet kapunk a szegénységben élők nyomoráról, és arról, hogy hogy lovagolja meg mindezt a királyellenes mozgalom. Itt villantak be nekem Hitler gondolatai, hiszen „majd eljön a nyomor istennője, ő lesz a mi segítségünkre", és valóban, akkor könnyen elhinti a magját Orléans, aki egyébként a dolog pikantériájaként magát is felzabáltatja a "dicsőséges" forradalommal.

A nem túl bonyolult szimbólum- és jelképrendszer nagyon szimpatikus volt számomra. Az MA monogramba rejtett díszletelem (díszlet: Khell Csörsz) középen való elhelyezése ötletes, egyébként klasszikus díszletezésről beszélhetünk, formabontó dolgokat nagyon nem tartalmaz az előadás. A Füzér Anni tervezte ruhák szintén mennek mind a darab koncepciójához, mind a díszlethez, a szereplők pedig jól mozognak a kosztümökben, holott bőven akadhatott nehézség a jelmezek összetettsége miatt. Király Anna ügyelő a darab werkfilmjében elmondja, hogy technikailag nagyon összetett produkcióról van szó, több mint 60 zsinórmozgással, 30 forgással, emelkedésekkel, süllyedésekkel. Ilyen szempontból valóban igazi KERO-darabról beszélhetünk, a már említett technikai fogásokkal, sötét-világos képek váltakozásával, szenvedélyes-vágyakozó rohangással éneklés közben, fáklyalóbálással. Érdekes, hogy ez mégsem válik zavaróvá, hiszen akármilyen teljes a forma, a tartalom mégis jobban előtérbe kerül. Így a személyes tragédiák közben mégis megkapjuk a konkrét és az általános jelentését is a viaskodás és a terror okozta borzalmaknak, és a nyomor által létrejött nyomornak.

A darab maga egyébként nem indul zökkenőmentesen. Miután Orléans szenvedélyes dalát meghallgatjuk kb. fél felvonásnyi enyelgést és szerelmes akármit kaptunk, ami azért veszélyes, mert a nagy érzelmek könnyen hiteltelenné válhatnak ilyen dózisban. Körülbelül az első felvonás 3/4-étől indult be a darabnak az az intenzív, dübörgő, és sebes része, amiért megéri megnézni az előadást. És itt szó sincs arról, hogy a szerelmes duettek ne lennének szépek, vagy meghatóak, vagy mittudomén, csupán annyi, hogy túltolták a mennyiség arányát, és bizonyos helyeken már teljesen funkciótlan - talán a később érkező feszültséget akarták vele előre oldani. Ennek ellenére a már említett ponttól a szemünk előtt játszódik a történelem, amit még az a különleges koncepció sem zavar meg, hogy az előadás során egyre modernebb a közeg, a ruhák, a hajak, minden. Noha veszélyes dolog ez, hiszen könnyen összezavarhatja a nézőket egy ilyen drasztikus változtatássor, KERO mégis szépen köti a múltat a jelenhez, egyértelműsítve az aktualitást.

A Makláry László által vezetett zenekar nem segítette a nehézkes indulást - ahogy már említettem, az első dalt nagyon lassan játszották, így annak a sodrása, amit annyira vártam, nem érkezett meg, így a jelenetben maradt Homonnay is erőtlenebbnek tűnhetett. Makláry aztán valahogy felébredt, megérkezett a lendület. Ezzel a szerencsés végtől függetlenül jobban kell vigyázni, az első benyomás ugyanis nem feltétlenül a lüktetést éreztette, inkább a Zuglói Nyugdíjasotthon kellemes estéit mutatta. Segítség volt azonban a tánckar, akik jól érezték Lőcsei Jenő koreográfus célját a tánccal, így sokszor erősítettek rá a darab mondanivalójára.
Lévay Szilveszter zenéjében folytatta korábbi munkáit. Legalábbis szerintem. Több helyen olvastam, hogy bizonyos nézők nem elégedettek, mást, többet vártak. A családommal néztük meg az előadást, és családi véleménykülönbségek is adódtak köztünk ezen a téren. Szerintem azonban, ha dallamban nem is hozza a Rebeccából a nagy dalt, vagy a "Jégmosolyt", vagy az Elisabeth "Az már nem én lennék"-jét, mégis újra sikerült egy valahonnan valahová tartó zenét komponálnia a zeneszerzőnek. Számomra mind a "Bűnöm az...", mint az "Én gyűlölöm ezt a nőt" nagyformátumú, lendületes dalok, és ekkor még csak kettőt emeltem ki az egész előadásból. Tiszta, kliséket nem tartalmazó, kedvelhető, szerethető, imádható zene ez szerintem.

Szabadság, egyenlőség, testvériség. A francia forradalom jelszavai a kórus előadásában még ma is visszhangzanak fejemben, ha a Marie Antoinette-re gondolok. Látom közben a kétségek közt gyötrődő, jó céllal induló, ám hatalmas lavinát zúdító Margridot, az árral csapódót királyi családot, a végül szintén szerencsétlenül járó jakobinusokat. Hiányzik azonban az eredeti bemutató nagy alakja, a kor híres mágusa: Cagliostro. Az ő szerepét Orléans-nal vonták össze az Operettben, ami valahol jó, hiszen Orléans karaktere új színekkel bővült, ám egy másik borzasztóan izgalmas személy elveszett. Kevés hiányérzetem ellenére a Marie Antoinette azonban egy lüktető, szenvedélyes előadás, és kisebb hibái ellenére talán előszele lehet annak a folyamatnak, amely visszatereli az Operettszínházat arra a vonalra, melyen még olyan nagy darabok bemutatói szerepeltek mint a Miss Saigon, a Rebecca, a Rudolf. Hiszen a Marie Antoinette is egy örökérvényű, erős zeneiségű nagyprodukció.

Értékelés

összesen : 86/100 pont, ami 86%-ot jelent

Szereposztás

Stáb

A képek a Musical Galéria Facebook oldalról és a Viva La Musical! hivatalos honlapjáról származnak.

S.a.n.s.